Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők


Nemzeti Fórum országgyûlési képviselõi

(kattintson)

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Képviselõk

Szövetségesek

Szövetségesek

Képviselõk

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. december 13. péntek
Történet | Képviselõk | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Kelemen András: A te képzelgésed, avagy az én igazam?
2019. február 21.

 

Nem nézhetjük tétlenül, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a szerzõdésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van, vagyis kötelességünk az önvédelem

Nem nézhetjük tétlenül, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a szerzõdésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van, vagyis kötelességünk az önvédelem.

 

 

Még el sem röppent tõlünk – kupén s kajütön át, ki látott ilyen könnyedséget? – Mark Pompeo, az Egyesült Államok külügyminisztere, máris megjelent az Indexen a Figyelõnek adott Orbán-interjú kibelezett változata. Így indít: „Orbán nem gondolja, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni.”
Figyelmes ismerõseim néhánya riadtan jelezte, hogy amit itt olvasott, az akár arra is utalhatna, hogy miniszterelnökünk valamiféle kardcsörtetõ szélsõségbe esett, s ezért mond olyant, hogy „Magyarországnak jelentõs katonai ütõereje lesz, és bármilyen irányból érkezõ támadást saját erõbõl is ki tud védeni”. Minderre ráadásul szerinte azért van szükség, mert „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”.
A félreértelmezõ számára ez azt is jelentheti, hogy nincs szükségünk a NATO-ra, mi, magyarok vagyunk olyan tökös fiúk, hogy egyedül is nemcsak hogy megvédjük magunkat, hanem „Fel! Támadunk!” – ahogy temetõink a „Feltámadunk!” ígéretének parafrázisa szól. Mert ugyebár nem kell sok ahhoz, hogy azt a kijelentést, hogy „Magyarországnak szuverénnek kell lennie és maradnia a saját területérõl kiinduló bármilyen katonai akció esetén”, úgy értelmezze át a félrehalló fül, hogy mi fenyegetjük térségünket. Hogy fütyülünk a NATO-ra. Mert a mi hadászatfejlesztési folyamatunk végén „Magyarországnak jelentõs katonai ütõereje lesz, és bármilyen irányból érkezõ támadást saját erõbõl is ki tud védeni”. Sõt, további idézetként: „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”. És akkor már felmerülhet az a kérdés is, hogy hol van erre valamiféle parlamenti felhatalmazás? És mi lehet ennek a hadászati háttere? Mert ha önálló véderõt akarunk, akkor szakmai szempontból le kell tenni az asztalra, hogy ehhez milyen haderõre van szükség (létszám és technika) plusz a hozzá tartozó költségvetés (körülbelül a GDP öt százaléka, szemben a 2024-re elõirányzott két százalékkal).
Óriási volna a váltás, ha így volna, csakhogy az eredeti interjúban nem errõl van szó. Még akkor sem, ha a kiugratott szövegek, szövegrészek szó szerint egyeznek is az eredetivel. Ebben az esetben (is) az álhírkomponálás olyan tökéletes volt, hogy még magam is megriadtam a kiollózott idézetektõl, és kerestem valami tényleg hivatalos nyilatkozatot a téma kapcsán. Ilyet nem találtam. Viszont átolvashattam az aznapi Figyelõt, hogy vajon nem hamisította-e meg az Index miniszterelnökünk onnan átvett szövegét. És nem. Nyelvtani szempontból minden a helyén volt. Az értelmezés és összeválogatás sugall más értelmet. Íme a bizonyíték, hogy lehet pontos, szöveghû idézetekkel teljesen félreértelmezni a nyilatkozó gondolatait.
Visszafordítva a kifordított kesztyût: az eredeti megnyilatkozásban a területünkrõl kiinduló támadás úgy szerepelt, hogy ha szövetséges erõ támad más országot területünkrõl – mint volt ez a délszláv háború idején –, akkor ebbe ugyan már legyen a magyar kormánynak is beleszólása!
Amikor pedig arról beszél, hogy Magyarországnak olyan jelentõs katonai ütõerõre van szüksége, amellyel „bármilyen irányból érkezõ támadást saját erõbõl is ki tud védeni”, akkor csak azt mondja ki, ami NATO-elvárás: hogy nem kéne arra számítani, hogy tétlenül nézhetjük, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a vele való szerzõdésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van. Vagyis nemcsak joggal számíthatunk a NATO védelmére, hanem magunknak is kötelességünk az önvédelem.
Mondhatjuk persze, hogy országunk megvédésére az elmúlt ötszáz évben nem voltunk képesek, és a haderõfejlesztés ellenére sem leszünk rá alkalmasak jó ideig. De ebbõl nem az következik, hogy ne is fokozzuk védelmi képességeinket. Nemzetünk legnagyobb csapásához vezetett, hogy volt egyszer egy hadügyminiszter, aki „nem akart katonát látni”. Felelõs ember nem állíthat olyat, hogy csupán szövetségesi igény miatt fejlesztünk haderõt.
Az pedig, hogy az egyik mondat elejérõl elhagyták azt a részt, ami így kezdõdött: „Azok közé tartozom, akik fontosnak tartják a NATO-t”, és csak ez után mondja ki az önvédelem szükségességét – hát, ez éppen az ellenkezõje annak, hogy nem számítunk a NATO-ra.
Vannak egyéb „szörnyû” dolgok is a célzatosan idézett anyagban. S ezek az önállóság igényével függenek össze. Például az, hogy „Magyarország és az Egyesült Államok érdekei bizonyos területeken fedik egymást, máshol pedig különbözõk. Nekik is megvannak a saját érdekeik, ahogy nekünk is.”
Ha ez hiba, akkor ezek szerint fel kéne adnunk a magyar érdekkövetést Kárpátalja esetében? Mert ez a szuverenitás olyan részeleme, amelyet a szövetségeseink jó néven vennének tõlünk. A jogi válasz persze az, hogy a határon túli magyarság nem tartozik forma szerint szuverenitásunkhoz. Szövetségeseink csupán arra buzdítanak minket, hogy ne a NATO-együttmûködés keretében vitassuk ezt a kérdést. De hát hol? Ha nem ott, ahol felfigyelnek ránk emiatt. Különben oda jutunk, mint amikor a liberális politikusok az tanácsolták, hogy ne szóljunk bele Budapestrõl a szomszédos országokban élõ kisebbségi magyarok élet–halál küzdelmébe többségi nemzeteikkel, mert úgy a helyes, ha azok az adott országon belül egyeznek meg. Mint a macska az egérrel.
Ugyanígy fennáll az érdekütközés Amerikával az orosz és a kínai kapcsolatunk esetében. Hogy Amerika ezt szívesen visszafejlesztené, az az õ szempontjából érthetõ. De már az Oroszország elleni szankciók elfogadásával elég nagy áldozatot hoztunk a közös ügy oltárán. Ameddig észszerû, addig mégiscsak – elsõ sorban gazdasági – érdekeinket kívánjuk itt is követni. Egy nagyhatalommal kényszerûen kötött rossz üzletmenetet szeretnénk a KGST felejthetõ emlékei közé sorolni. Ezért mondhatja teljes joggal miniszterelnökünk, hogy: „Magyarok vagyunk, nem balekok.”
Mérték és arány kérdése minden. A magunk túlbecsülése természetesen nagy hiba lenne, de a „Merjünk kicsik lenni!” s a belõle fakadó farokbehúzó önfeladás szintén pusztító erõvé válhat.

Még el sem röppent tõlünk – kupén s kajütön át, ki látott ilyen könnyedséget? – Mark Pompeo, az Egyesült Államok külügyminisztere, máris megjelent az Indexen a Figyelõnek adott Orbán-interjú kibelezett változata. Így indít: „Orbán nem gondolja, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni.”

Figyelmes ismerõseim néhánya riadtan jelezte, hogy amit itt olvasott, az akár arra is utalhatna, hogy miniszterelnökünk valamiféle kardcsörtetõ szélsõségbe esett, s ezért mond olyant, hogy „Magyarországnak jelentõs katonai ütõereje lesz, és bármilyen irányból érkezõ támadást saját erõbõl is ki tud védeni”. Minderre ráadásul szerinte azért van szükség, mert „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”.

A félreértelmezõ számára ez azt is jelentheti, hogy nincs szükségünk a NATO-ra, mi, magyarok vagyunk olyan tökös fiúk, hogy egyedül is nemcsak hogy megvédjük magunkat, hanem „Fel! Támadunk!” – ahogy temetõink a „Feltámadunk!” ígéretének parafrázisa szól. Mert ugyebár nem kell sok ahhoz, hogy azt a kijelentést, hogy „Magyarországnak szuverénnek kell lennie és maradnia a saját területérõl kiinduló bármilyen katonai akció esetén”, úgy értelmezze át a félrehalló fül, hogy mi fenyegetjük térségünket. Hogy fütyülünk a NATO-ra. Mert a mi hadászatfejlesztési folyamatunk végén „Magyarországnak jelentõs katonai ütõereje lesz, és bármilyen irányból érkezõ támadást saját erõbõl is ki tud védeni”. Sõt, további idézetként: „nem gondolom, hogy Magyarország katonai biztonságát a NATO-ra lehetne alapozni”. És akkor már felmerülhet az a kérdés is, hogy hol van erre valamiféle parlamenti felhatalmazás? És mi lehet ennek a hadászati háttere? Mert ha önálló véderõt akarunk, akkor szakmai szempontból le kell tenni az asztalra, hogy ehhez milyen haderõre van szükség (létszám és technika) plusz a hozzá tartozó költségvetés (körülbelül a GDP öt százaléka, szemben a 2024-re elõirányzott két százalékkal).

Óriási volna a váltás, ha így volna, csakhogy az eredeti interjúban nem errõl van szó. Még akkor sem, ha a kiugratott szövegek, szövegrészek szó szerint egyeznek is az eredetivel. Ebben az esetben (is) az álhírkomponálás olyan tökéletes volt, hogy még magam is megriadtam a kiollózott idézetektõl, és kerestem valami tényleg hivatalos nyilatkozatot a téma kapcsán. Ilyet nem találtam. Viszont átolvashattam az aznapi Figyelõt, hogy vajon nem hamisította-e meg az Index miniszterelnökünk onnan átvett szövegét. És nem. Nyelvtani szempontból minden a helyén volt. Az értelmezés és összeválogatás sugall más értelmet. Íme a bizonyíték, hogy lehet pontos, szöveghû idézetekkel teljesen félreértelmezni a nyilatkozó gondolatait.

Visszafordítva a kifordított kesztyût: az eredeti megnyilatkozásban a területünkrõl kiinduló támadás úgy szerepelt, hogy ha szövetséges erõ támad más országot területünkrõl – mint volt ez a délszláv háború idején –, akkor ebbe ugyan már legyen a magyar kormánynak is beleszólása!

Amikor pedig arról beszél, hogy Magyarországnak olyan jelentõs katonai ütõerõre van szüksége, amellyel „bármilyen irányból érkezõ támadást saját erõbõl is ki tud védeni”, akkor csak azt mondja ki, ami NATO-elvárás: hogy nem kéne arra számítani, hogy tétlenül nézhetjük, amíg a NATO megvéd minket, hiszen a vele való szerzõdésünknek nemcsak ötödik, hanem harmadik pontja is van. Vagyis nemcsak joggal számíthatunk a NATO védelmére, hanem magunknak is kötelességünk az önvédelem.

Mondhatjuk persze, hogy országunk megvédésére az elmúlt ötszáz évben nem voltunk képesek, és a haderõfejlesztés ellenére sem leszünk rá alkalmasak jó ideig. De ebbõl nem az következik, hogy ne is fokozzuk védelmi képességeinket. Nemzetünk legnagyobb csapásához vezetett, hogy volt egyszer egy hadügyminiszter, aki „nem akart katonát látni”. Felelõs ember nem állíthat olyat, hogy csupán szövetségesi igény miatt fejlesztünk haderõt.

Az pedig, hogy az egyik mondat elejérõl elhagyták azt a részt, ami így kezdõdött: „Azok közé tartozom, akik fontosnak tartják a NATO-t”, és csak ez után mondja ki az önvédelem szükségességét – hát, ez éppen az ellenkezõje annak, hogy nem számítunk a NATO-ra.

Vannak egyéb „szörnyû” dolgok is a célzatosan idézett anyagban. S ezek az önállóság igényével függenek össze. Például az, hogy „Magyarország és az Egyesült Államok érdekei bizonyos területeken fedik egymást, máshol pedig különbözõk. Nekik is megvannak a saját érdekeik, ahogy nekünk is.”

Ha ez hiba, akkor ezek szerint fel kéne adnunk a magyar érdekkövetést Kárpátalja esetében? Mert ez a szuverenitás olyan részeleme, amelyet a szövetségeseink jó néven vennének tõlünk. A jogi válasz persze az, hogy a határon túli magyarság nem tartozik forma szerint szuverenitásunkhoz. Szövetségeseink csupán arra buzdítanak minket, hogy ne a NATO-együttmûködés keretében vitassuk ezt a kérdést. De hát hol? Ha nem ott, ahol felfigyelnek ránk emiatt. Különben oda jutunk, mint amikor a liberális politikusok az tanácsolták, hogy ne szóljunk bele Budapestrõl a szomszédos országokban élõ kisebbségi magyarok élet–halál küzdelmébe többségi nemzeteikkel, mert úgy a helyes, ha azok az adott országon belül egyeznek meg. Mint a macska az egérrel.

Ugyanígy fennáll az érdekütközés Amerikával az orosz és a kínai kapcsolatunk esetében. Hogy Amerika ezt szívesen visszafejlesztené, az az õ szempontjából érthetõ. De már az Oroszország elleni szankciók elfogadásával elég nagy áldozatot hoztunk a közös ügy oltárán. Ameddig észszerû, addig mégiscsak – elsõ sorban gazdasági – érdekeinket kívánjuk itt is követni. Egy nagyhatalommal kényszerûen kötött rossz üzletmenetet szeretnénk a KGST felejthetõ emlékei közé sorolni. Ezért mondhatja teljes joggal miniszterelnökünk, hogy: „Magyarok vagyunk, nem balekok.”

Mérték és arány kérdése minden. A magunk túlbecsülése természetesen nagy hiba lenne, de a „Merjünk kicsik lenni!” s a belõle fakadó farokbehúzó önfeladás szintén pusztító erõvé válhat.

A szerzõ a Nemzeti Fórum alelnöke

 

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
A gördeszkás pap Lakiteleken
2019. február 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Új arcok, régi harcok

Budapest, Polgárok Háza

2019. február 20. 18 óra

A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövõje

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfõiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép