Menü
Hírek
Programok
Kölcsey Kör
Interjúk
Keresztény Élet
Archívum
Keresztény Élet

Képviselők


Nemzeti Fórum országgyûlési képviselõi

(kattintson)

 

Ifjú Konzervatívok a Nemzetért


Média
partnereink

Szövetségesek

Képviselõk

Szövetségesek

Szövetségesek

Képviselõk

Szövetségesek

Szövetségesek

2019. október 15. kedd
Történet | Képviselõk | Szervezetek | Munkacsoportok | Dokumentumok | Kapcsolat
Hírek
Szentesi Zöldi László: Fekete Gyula igazsága
2019. február 23.

1995-ben találkoztam Fekete Gyula íróval. Illetve nem is, mert már három évvel azelõtt meghívtak a szegedi vendéglõbe, ahol Raffay Ernõ, Bíró Zoltán és Domonkos László társaságában hallgathattam megfontolt, bölcs szavait.

 

Akkoriban én még kissrác voltam, csendben üldögéltem, leginkább próbáltam elcsípni valami bölcsességet. Szemléletben, nézõpontban a nevezettekkel egy platformon álltam, olvastam a népi írókat, lelkesedtem a népi Magyarországért, a saját útért. És persze Fekete Gyuláért, aki akkor már évtizedek óta folytatta szélmalomharcát a magyar megmaradásért. Mert kár lenne eltagadni, hogy hiába pörölt a hatóságokkal, mutatott utat, írt komplett családvédelmi tervezetet, a hozzá hasonló nemzeti elkötelezettségû értelmiségiek érdemben nem tudták befolyásolni a döntéshozókat.
Fekete Gyulával 1995-ben interjút készítettem, a Duna Televízió Esti kérdés címû mûsora számára. A magyarság fogyásáról, önpusztításáról beszélgettünk. Sok szám hangzott el, döbbenetes adatok kerültek elõ abortuszról, öngyilkosságról. Szerencsére a felvétel megmaradt, onnan másolom ki Fekete Gyula tételmondatát: „Olyan még a világtörténelemben sem volt, hogy egy békés korszakban közel negyven éve tartson a társadalomban az egyre mélyülõ népesedési hullámvölgy.” És hogy az örökké károgó ellenzéket megnyugtassam, Fekete Gyula szót ejtett a kivándorlásról is, szóval nem a Jobbik és Fekete-Gyõr találta fel a spanyolviaszt, az elmúlt száz évben magyarok százezrei hagyták el folyamatosan a szülõföldjüket. Akkor leginkább kényszerûségbõl, mostanában jóval árnyaltabb a helyzet.
Ennek a beszélgetésnek a velejét a jó és a rossz kormányzati intézkedések közötti különbségtétel jelentette. Mert az író kíméletlen õszinteséggel számba vette az akkori (Horn Gyula vezette) kormány balfogásait. Szót ejtett a családokat sújtó megszorításokról, a gyed és a családi pótlék elleni küzdelemrõl, arról, hogy „gyermekbírsággal” lehetetlenítik el a további születéseket. Emlékszünk még arra, amit Fekete Gyula is felidézett, hogy ekkor – 1995-ben – a gyermekeket nevelõ családok átlagos adóterhe egyetlen esztendõ alatt megkétszerezõdött, sõt, öt-hatszoros adóemelkedésre is akadt példa?
Innen indultunk tehát. Az ember- és magyarellenes politikától. Az 1994-es kormányváltás után újra mozgásba lendült kommunista hálózattól, a jóléti intézkedésnek álcázott esztelen osztogatástól, a Bokros-csomagtól, az állami vagyon ellopásától. Emlékszem, ahogyan az író szenvtelenül, érzelmek nélkül vette számba a tényeket. Látszott rajta, hogy sokszor, sok helyütt felsorolta már a számokat, a pusztítás mértékét igazoló adatokat. És szavaiból mégsem a reménytelenség, hanem a tenni akarás csendült ki. Mintha fel akarta volna rázni a társadalmat: még nem késõ, soha nem késõ, változzatok meg, emberek! „Ez csak akarat és elhatározás kérdése” – emelte fel a szavát, amikor arról kérdeztem, a pusztítás korszakából hogyan léphetünk át a megmaradás korszakába. „Nem tudatos ez a pusztítás. Akarva-akarattalanul mégis azt szolgálják sokan, és bár nem tudják, nincs tudomásuk róla, mégis a túloldalra sodródtak. És a pusztítás ereje – egzakt módon kimutathatóan – az utóbbi négy évtizedben nagyobb, mint a megmaradásé.”
Abból a szempontból is tanulságos visszahallgatni a beszélgetést, hogy Feketét semmiféle pártsovinizmus nem jellemezte. „Lenni vagy nem lenni? Itt a pártkérdés már nem számít.” Ebben is igaza volt. Emlékszünk, hogyan fogalmazott Orbán Viktor az évértékelõn? „Nekünk nem az jelenti a gyõzelmet, ha a pártunk nyer. Nekünk az jelenti a gyõzelmet, ha az országunk nyer. Én azok közé tartozom, akik mélyen meg vannak gyõzõdve, hogy minden magyar gyerek jobban élhet majd, mint a szülei, és hiszem, hogy nagy többségük élni is tud ezzel a lehetõséggel. Mi vagyunk az a közösség, amely mindig is azt akarta, hogy minden magyar ember élete számítson, és mindenkinek legyen helye a magyar jövõben.” Fekete Gyula is mondhatta volna.
De mondott õ mást akkor. „Természetesen nem lehet rendeleti úton elõsegíteni, hogy szüljenek a nõk. Csak nem kéne agyonverni a családokat, a gyerekektõl mindent elvenni, ami a jövõben õket illeti. Sokféle módja lenne, hogy a politika az igazságosabb tehermegosztást segítse. A gyermek hihetetlen érték, értelmet ad az életünknek. Ha az emberek természetesen akarnak élni, hát éljenek természetesen. Ha azonban megadóztatják õket, ha csavarják a prést, akkor hatnak a viselkedésükre is. Mi most annak a levét isszuk, hogy harminc-harmincöt éve megkezdõdött ez a folyamat. Akkor megraboltuk, felzabáltuk a jövõnket, ebbõl származnak mostani bajaink.”
Istenem, de jó leírni: ezen túl vagyunk. Azt meg olyan rossz leírni, hogy Fekete Gyula meghalt, és nem élhette meg álma valóra válását: hogy újra nemzeti kormány vezeti Magyarországot, amely a család, a gyermekek, az élet pártján áll.
Zárjuk az utolsó idézettel: „Minden káros folyamatnak van egy gyökérzónája: az erkölcsi bomlás. Ebbõl azonban az orvoslás iránya is látszik. Hit kell, vallásos hit vagy jövõbe vetett hit, mindegy, csak hit legyen. Anélkül az ember elzüllik. És nemzettudatra is szükségünk van: az egymáshoz tartozás felelõsséget is jelent. A jövõre, annak örömeivel, nehézségeivel együtt csak így szabad tekinteni.”

Akkoriban én még kissrác voltam, csendben üldögéltem, leginkább próbáltam elcsípni valami bölcsességet. Szemléletben, nézõpontban a nevezettekkel egy platformon álltam, olvastam a népi írókat, lelkesedtem a népi Magyarországért, a saját útért. És persze Fekete Gyuláért, aki akkor már évtizedek óta folytatta szélmalomharcát a magyar megmaradásért. Mert kár lenne eltagadni, hogy hiába pörölt a hatóságokkal, mutatott utat, írt komplett családvédelmi tervezetet, a hozzá hasonló nemzeti elkötelezettségû értelmiségiek érdemben nem tudták befolyásolni a döntéshozókat.

Fekete Gyulával 1995-ben interjút készítettem, a Duna Televízió Esti kérdés címû mûsora számára. A magyarság fogyásáról, önpusztításáról beszélgettünk. Sok szám hangzott el, döbbenetes adatok kerültek elõ abortuszról, öngyilkosságról. Szerencsére a felvétel megmaradt, onnan másolom ki Fekete Gyula tételmondatát: „Olyan még a világtörténelemben sem volt, hogy egy békés korszakban közel negyven éve tartson a társadalomban az egyre mélyülõ népesedési hullámvölgy.” És hogy az örökké károgó ellenzéket megnyugtassam, Fekete Gyula szót ejtett a kivándorlásról is, szóval nem a Jobbik és Fekete-Gyõr találta fel a spanyolviaszt, az elmúlt száz évben magyarok százezrei hagyták el folyamatosan a szülõföldjüket. Akkor leginkább kényszerûségbõl, mostanában jóval árnyaltabb a helyzet.

Ennek a beszélgetésnek a velejét a jó és a rossz kormányzati intézkedések közötti különbségtétel jelentette. Mert az író kíméletlen õszinteséggel számba vette az akkori (Horn Gyula vezette) kormány balfogásait. Szót ejtett a családokat sújtó megszorításokról, a gyed és a családi pótlék elleni küzdelemrõl, arról, hogy „gyermekbírsággal” lehetetlenítik el a további születéseket. Emlékszünk még arra, amit Fekete Gyula is felidézett, hogy ekkor – 1995-ben – a gyermekeket nevelõ családok átlagos adóterhe egyetlen esztendõ alatt megkétszerezõdött, sõt, öt-hatszoros adóemelkedésre is akadt példa?

Innen indultunk tehát. Az ember- és magyarellenes politikától. Az 1994-es kormányváltás után újra mozgásba lendült kommunista hálózattól, a jóléti intézkedésnek álcázott esztelen osztogatástól, a Bokros-csomagtól, az állami vagyon ellopásától. Emlékszem, ahogyan az író szenvtelenül, érzelmek nélkül vette számba a tényeket. Látszott rajta, hogy sokszor, sok helyütt felsorolta már a számokat, a pusztítás mértékét igazoló adatokat. És szavaiból mégsem a reménytelenség, hanem a tenni akarás csendült ki. Mintha fel akarta volna rázni a társadalmat: még nem késõ, soha nem késõ, változzatok meg, emberek! „Ez csak akarat és elhatározás kérdése” – emelte fel a szavát, amikor arról kérdeztem, a pusztítás korszakából hogyan léphetünk át a megmaradás korszakába. „Nem tudatos ez a pusztítás. Akarva-akarattalanul mégis azt szolgálják sokan, és bár nem tudják, nincs tudomásuk róla, mégis a túloldalra sodródtak. És a pusztítás ereje – egzakt módon kimutathatóan – az utóbbi négy évtizedben nagyobb, mint a megmaradásé.”

Abból a szempontból is tanulságos visszahallgatni a beszélgetést, hogy Feketét semmiféle pártsovinizmus nem jellemezte. „Lenni vagy nem lenni? Itt a pártkérdés már nem számít.” Ebben is igaza volt. Emlékszünk, hogyan fogalmazott Orbán Viktor az évértékelõn? „Nekünk nem az jelenti a gyõzelmet, ha a pártunk nyer. Nekünk az jelenti a gyõzelmet, ha az országunk nyer. Én azok közé tartozom, akik mélyen meg vannak gyõzõdve, hogy minden magyar gyerek jobban élhet majd, mint a szülei, és hiszem, hogy nagy többségük élni is tud ezzel a lehetõséggel. Mi vagyunk az a közösség, amely mindig is azt akarta, hogy minden magyar ember élete számítson, és mindenkinek legyen helye a magyar jövõben.” Fekete Gyula is mondhatta volna.

De mondott õ mást akkor. „Természetesen nem lehet rendeleti úton elõsegíteni, hogy szüljenek a nõk. Csak nem kéne agyonverni a családokat, a gyerekektõl mindent elvenni, ami a jövõben õket illeti. Sokféle módja lenne, hogy a politika az igazságosabb tehermegosztást segítse. A gyermek hihetetlen érték, értelmet ad az életünknek. Ha az emberek természetesen akarnak élni, hát éljenek természetesen. Ha azonban megadóztatják õket, ha csavarják a prést, akkor hatnak a viselkedésükre is. Mi most annak a levét isszuk, hogy harminc-harmincöt éve megkezdõdött ez a folyamat. Akkor megraboltuk, felzabáltuk a jövõnket, ebbõl származnak mostani bajaink.”

Istenem, de jó leírni: ezen túl vagyunk. Azt meg olyan rossz leírni, hogy Fekete Gyula meghalt, és nem élhette meg álma valóra válását: hogy újra nemzeti kormány vezeti Magyarországot, amely a család, a gyermekek, az élet pártján áll.

Zárjuk az utolsó idézettel: „Minden káros folyamatnak van egy gyökérzónája: az erkölcsi bomlás. Ebbõl azonban az orvoslás iránya is látszik. Hit kell, vallásos hit vagy jövõbe vetett hit, mindegy, csak hit legyen. Anélkül az ember elzüllik. És nemzettudatra is szükségünk van: az egymáshoz tartozás felelõsséget is jelent. A jövõre, annak örömeivel, nehézségeivel együtt csak így szabad tekinteni.”

demokrata.hu

 

Küldje tovább ezt a cikket! · Nyomtatás · Lap tetejére
Kereső
OK

Képtár
A gördeszkás pap Lakiteleken
2019. február 12.
További képekTovábbi képek

Eseménynaptár
Kölcsey Kör: Új arcok, régi harcok

Budapest, Polgárok Háza

2019. február 20. 18 óra

A Hit pajzsa díj átadása

Budapest, Jezsuita Rend Párbeszéd Háza
2019. február 23.

Kölcsey Kör: Az Európai Unió jelene és jövõje

Kecskemét, Kocsis Pál iskola
2019. január 17. 18.00

Korábbi programokKorábbi programok

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek

Szövetségesek


Lakitelek Népfõiskola

Szövetségesek

Szövetségesek

MindszentyLogo.jpg

Szövetségesek

Szövetségesek


Webmester :: © Nemzeti Fórum :: Oldaltérkép